A szerző korábban már két helytörténeti jellegű kötetet is megjelentetett: a Bólya monográfiáját 1998-ban és a Bólya világa, 1283–2020 című könyvet 2021-ben.
A “Gyökereim” című könyv elsősorban önéletrajzi jellegű, személyes hangú visszaemlékezés a bólyai gyermekkorra, a szerző történeteinek java része erről az időszakról szól. Olyan világ elevenedik meg ezeken a lapokon, amelyet sokan már csak hallomásból vagy olvasmányélményeikből ismernek: a gazdálkodó életmódot folytató, hagyományos falusi társadalom ez.
Székelyek Nagyszeben környékén
A XIX. században több székely család telepedett meg a Nagyszeben melletti faluban, életmódjuk, szokásaik megőrződtek a vegyes népességű településen is. Torpai Imre ötvenes-hatvanas évekbeli gyermekkorának történetei azokban az olvasókban, akik hasonló környezetben nőttek fel, régi emlékeket fog felidézni, míg a fiatalabbak rácsodálkozhatnak arra, mennyire más életet éltek akkoriban a gyermekek. A szerző számos jelenséget egészen aprólékosan ismertet, attól kezdve, hogy a kisgyerekek egy szál köntösben töltötték el az első jó néhány hónapjukat, egészen addig, hogy már kislegényként komoly feladatokat kellett ellátniuk: legeltetni a bivalyokat, besegíteni a szülők munkájába, ami Torpai Imre esetében többek között a templomtakarítást, harangozást is jelentette. Persze mindezek mellett ott volt a játék, a kirándulás, a gyermekek örömére bőven akadtak szabad órák, mikor együtt játszhattak vagy fürödhettek a patakban.
Megtudhatjuk továbbá, milyen volt akkoriban a disznóölés és a szüret, a falusi gazdaságokban ezek a közösségi élet kiemelkedő pillanatai voltak. A fiatalabbak számára lehet különösen érdekes, ami kiderül a könyvből: az, hogy ezekre az alkalmakra a gyermekek elkérezkedhettek az iskolából, hiszen természetes volt, hogy nem maradhatnak ki a család fontos eseményeiből, és szükség is volt a segítségükre, akár éppen küldöncként kellett intézkedniük. A bólyai varázslatos gyermekkor után következtek a szebeni évek, az ötödik és hatodik osztály, a szerző életének legszomorúbb időszaka. Ez a történet volt az, amely engem a leginkább szíven ütött, számomra ez hozta legközelebb a kisfiút, aki a városi, elkényeztetett gyerekek között nem tudja igazán feltalálni magát, ráadásul egy tanításra alkalmatlan, rosszindulatú osztályfőnöke lesz.
Gyermekkor
A gyermekkorban megélt fájdalom évek múlva sem fakul, de szerencsére Torpai Imre nem csak a keserűségre emlékszik: papírra vetett mindent, amit az életéből fontosnak tartott megosztani a gyermekeivel és unokáival, valamint a tágabb környezetével, leendő olvasóival. Sorban értesülünk tehát arról, hogyan sikerült elvégeznie az állategészségügyi képzést Marosvásárhelyen, hogyan indult a pályája Lúdvégen, majd folytatódott Besztercén, hogyan alapítottak ott családot, és hogyan következett a felesége családjának egyesítését követően a németországi élet. A személyes élményein kívül a kötetben számos olyan részt találunk, amelyek a szerző helytörténészi érdeklődését mutatják: Torpai Imre igyekezett az ötvenes-hatvanas évekbeli Bólya egészét megismertetni az olvasókkal, udvarok szerint sorolja fel az akkor ott élő magyar és vegyes családokat, néhány szóban ezeknek a családoknak a történetét is megemlíti.
Kitér ugyanakkor a második világháború végén elhurcolt zsidók sorsára is, az ő neveiket, családjaikat is felsorolja a kötetben, továbbá elmeséli a családja személyes érintettségéről tanúskodó történetet: a nagybátyja hatévesen élelmet vitt az egyik házba összegyűjtött helyi zsidóknak. Találunk továbbá olyan fejezetet, amely Torpai Imre feleségének családjáról szól. A Lassel család Lúdvégről egészen Ausztriáig menekült, Sankt Pantelonig jutottak el, a többi kitelepített szász családdal együtt, illetve egyesülve a régió más szász falvainak népességével. Ökrös szekérrel, értékesebb ingóságaikkal felszerelkezve indultak el a másfél-két hónapos útra ezek az emberek, akik a háború végén, mikor visszatértek, kifosztva találták a gazdaságukat. Erről nagyon kevés szó esik, nem sokat tudunk már róla, legalábbis magyar nyelven nem sok leírást találunk. Értékes fejezete ez a könyvnek.
Sokat foglalkozott a bólyai várkastély egykori tulajdonosainak történetével, és most, több új adat fényében, az Ürmösi Maurer családnak is szentel egy részt a kötetben.
Népdalok és illusztrációk
A könyvet egy népdalgyűjtemény egészíti ki, amelynek érdekessége, hogy a szerző sok éneknél azt is feljegyzi, hogy a felmenői közül kinek volt az a kedvence, illetve az egykori katonatársak (akikről szintén sokat megtudhatunk a kötetből) kedves dalai is helyet kapnak benne. Összességében elmondhatom, hogy a szerteágazó témákat felölelő kötet – akár egy kaleidoszkóp – nagyon sokféle képet mutat az olvasónak. Villanásokat a helyi történelemből, az egyéni és közösségi ízlésvilág alakulásáról például a népdalok tekintetében, és legfőképpen élményeket, benyomásokat, történeteket, egy letűnt világ lenyomatait. Sokféle információ mindez, rengeteg képpel illusztrálva, amelyeket a szerző nagy gonddal gyűjtött össze ismerősöktől, rokonoktól, a számos különböző tárgyú fejezetet pedig áthatja az, ami a kötet egészéből sugárzik: megtudhatjuk, megérezhetjük belőle, hogy Torpai Imrét eltéphetetlen szálak kötik szülőföldjéhez.
Hogy mennyire szereti szülőföldjét, annak számomra az a legnagyobb bizonysága, hogy kiderül a kötetből, mennyire személyessé tudja tenni a németországi, vegyes családokban élő unokák számára is az ő bólyai élményeit. A könyvben ugyanis két olyan fejezetet találunk, amelyeket a szerző egyik unokája, Romi illusztrált.
Keresztes Kálmán, Nagyszeben, 2024.
