Március 15 – Nagyszeben és környéke – ünnepnapi koszorúk elhelyezése, tisztelet a hősöknek!
Jelen voltak a Nagyszebeni Polgári Művelődési Egyesület, a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesület és az RMDSZ nagyszebeni-, medgyesi- és megyei képviselői.
Szelindek – Petőfi Sándor és Bem József, emléktáblák
Nagyszeben – Petőfi Sándor Park, emlékkő
Nagyszeben – Tipografilor (volt Petőfi Sándor) utca, emléktábla
Gyalókay Jenő – A nagyszebeni és vöröstoronyi harcok 1849 március havában
Részlet:
…
Bem hada nyomban alászállott az öreghegyről, mire újra megkezdődött az ágyúharc. De az oroszok, akiknek mindkét szárnyuk — mint mondani szokás — a levegőben lógott, nem sokáig maradhattak ebben az új állásban s már 6 órakor az elsáncolt külvárosba vonultak. A kombinált osztrák zászlóalj, az első harcrend mögött végrehajtott néhány céltalan mozdulaton kívül, eddigelé mit se csinált. Most azonban az 51. gyalogezred 20. százada megszállotta a külváros keletre nyíló eltorlaszolt kapuját, a 19. század pedig, valamivel hátrább, tartalékul állott. Körülbelül ugyanakkor Kiss Sándor alezredes a Coburg és Vilmos huszárokkal megrohanta s hátrálásra is kényszerítette a visszavonulást fedező orosz üteget.
De a külváros védőműveinél újabb harcra került a dolog. Egy órai küzdelem után — esti 7 órakor — a magyar csapatok megszállották ugyan a szélső házakat, de támadásuk itt egyelőre el is fulladt. A honvédek kimerültek s a beállott vak sötétség minden tájékozódást meggátolt: Bethlen Gergely annyira várt különítménye pedig, amely — mint már hallottuk — csak 11-én reggel ért Kiskapusra, még nem volt sehol. Hosszabb szünet állott be. amely Nagyszeben védőibe és lakóiba újabb reményt öntött. Bemet azonban már-már arra indította, hogy másnap reggelre halassza a végső támadást, a város megrohanását.
Ekkor — az utolsó pillanatban — megjött Bethlen különítménye, amelyet Bem tüstént a magyar sereg balszárnyára irányított, azután pedig a külváros megrohanására utasított. Ámde itt csaknem végzetes kavarodás támadt. Ugyanis, a koromsötétségben ellenséget és jóbarátot nem lehetett egymástól megkülönböztetni s így történt, hogy a balszárny hátrább maradt csapatai vaktában belepuskáztak Bethlen előretört s ellenségnek hitt zászlóaljaiba. Szerencsére Kiss Sándor huszáralezredes, aki felismerte az ebből származható veszedelmet, megszűntetvén az oktalan lövöldözést, valahogyan rendet és nyugalmat teremtett. Időközben a külváros néhány háza is kigyulladt a magyarok gránátjaitól, így már jobban lehetett látni. Csak az volt a bökkenő, hogy a tűzfény a város védőinek is kedvezett, megvilágítván a támadókat. De ez már nem állíthatta meg az újabb lendületre kapott rohamcsapatokat, amelyeknek élén a 11. honvédzászlóalj haladt. Hozzá csatlakozott a “Máriássy” zászlóalj, egy (száma szerint ismeretlen) székely zászlóalj, továbbá a debreceni vadászok egy része is.
Kétízben is elakadt a támadás a védők puska tüzében, míg végre harmadszorra sikerült. Skariatin letett a további védelemről s a külvárost kiürítve, a felsővárosba hátrált. Ott a nagy kaszárnyánál, a Vöröstorony felé vivő utca külső végén gyűjtötte össze csapatait, amelyekhez az osztrákok is csatlakoztak. A szász nemzetőrség szétoszlott s így a városfalak védelmére nem is került sor. A magyarok, minden ellenállás nélkül, két kapun is betörhettek a belsővárosba, mire Skariatin Schellenbergre, majd rövid pihenő után Nagytalmácsra húzódott vissza.
Nagyszeben éjjeli 9 és 10 óra között már Bem kezében volt. Hogyan csoportosította támadó csapatait Bem az ütközet kezdetétől fogva eddig a sorsdöntő utolsó lökésig? Olyan kérdés, amelyre — bármennyire kívánatos volna is — még csak megközelítő választ se adhatunk. Az egyes zászlóaljak, lovasszázadok és ütegek álláspontja a harc mind a három fázisában merőben ismeretlen. Ez csak valami részletes és szabatos magyar harci jelentésből tűnhetnék ki. Ilyen azonban nincs. Bemnek az ütközetről szóló tudósítása is olyan rövid, hogy abból az egyes részletekre nem tudunk következtetni. A szemtanú, Czetz sokkal hosszabb, de csak emlékezetből összeállított leírása is felületes.
Feltevésekbe, kombinációkba ezúttal se bocsátkozhatunk, mert nagyon könnyen ingoványos talajra tévedhetnénk. Gondosan leszűrt történelmi igazságok alapján — kellő óvatossággal — meg lehet ugyan egy-két feltevést is kockáztatni, de merőben hibás volna ennek az eljárásnak a fordítottja, ha tudniillik feltevésekből akarnánk történelmi igazságot kovácsolni. Itt még a két fél veszteségét se tudjuk pontosan. Teljesen hihetetlen Bem tudósítása, amelyből az tűnik ki, hogy a magyar sereg a több mint 5 órán át tartott harcban, mindössze 5 halottat és 35 sebesültet veszített volna. Más források 40 halottra és 98 sebesültre teszik a magyar veszteséget, ami bizonyára közelebb jár a valósághoz. Az oroszoknak — saját bevallásuk szerint — 99 halottjuk és 104 sebesültjük volt. Colquhoun bukaresti angol főkonzul 97 orosz halottról, 150 sebesültről és 154 eltűntről tud. Az osztrákok (alighanem csekély) vesztesége ismeretlen.
…
