Nagyszeben (Sibiu, Hermannstadt)
Nagyszeben nem az a város, amit néhány óra alatt meg lehetne ismerni. Bár jómagam többször jártam benne, de mindig másik arcát láttam meg, épp csak kóstolgattam a várost.
Már többször írtam a Királyszékről és a Szász Univerzitásról, az erdélyi németek etnikai önigazgatásáról, mely 1876-ig állt fenn – ennek volt központja Nagyszeben, a Transzilvániába plántált német város. A középkorban a szászok által megválasztott és a király által megerősített gróf nem csak az Univerzitás vezetője, de egyben a város polgármestere is volt.
Szellemiségére jellemző, hogy 1529-ben itt kezdte meg működését Erdély első nyomdája, s az első kinyomtatott könyv, a források szerint egy latin nyelvtankönyv, ugyanebben az évben már meg is jelent.
Ebben az időben írta Sebastian Münster német térképész Erdélyről: „a főváros viszont Cibinium, a köznyelvben Hermányváros (azaz Nagyszeben), amely szinte akkora, mint Bécs Ausztriában és nagyon erős falak veszik körül”.
A főtéren sétálva egy méltóságteljes szobor ötlik a szemünkbe: Samuel von Brukenthal (1721-1803) alakja. Legfontosabb tisztségeinek is impozáns a listája: 1761-től a nagyszebeni szász univerzitás királybírója és a szászok grófja, 1766-tól az Erdélyi Udvari Kancellária elnöke, 1774-től Erdély kormányzója – ő volt az első erdélyi szász és evangélikus vallású személy, aki ezt a tisztséget betölthette. Hivatalában egyszerre volt hű az uralkodóházhoz és képviselte a Szász Univerzitás érdekeit: elérte, hogy Erdély elnyerje a nagyfejedelemség rangját, Nagyszebeni palotája az erdélyi kulturális és szellemi élet központjává vált, gyűjteményei európai hírűek voltak. Érdekesség, hogy háziorvosa két éven keresztül Samuel Hahnemann (1755-1843), a homeopátia rendszerének kidolgozója volt. Érdemeit el kell ismernünk, annak ellenére, hogy ő vezette be azt az adórendszert, a „Systhema Bruckenthalianum”-ot, amely a szászok terheit csökkentette, míg a magyarokét és a székelyekét növelte. Habsburg-hűsége nem volt kifizetődő: mivel ellenezte II. József központosító törekvéseit, a Kalapos Király 1787-ben felmentették tisztségeiből és csökkentették járandóságát.
Bár ma a város lakosságának jelentéktelen része vallja magát németnek, de a kihelyezett történelmi tablókon a román mellett németül is szerepelnek az információk.
A város sok nevezetessége közül nekem a Hazugok hídja a kedvencem, erről szól nagyszebeni mesém is.
Részlet Rozványi Dávid készülő új könyvéből, a Partiumi és erdélyi útiképekből. A könyv tervezett megjelenése: 2026 nyár.
A Hazugok hídja
A férfi és a nő Brassó felé tartottak. Benne voltak az időben, a kocsijuk meg a korban, így lassacskán haladtak, legalábbis a román autópályák törzsközönségéhez képest, azonban jó kétóránként megálltak egy-egy pihenőre. S ha már úgyis meg kellett állniuk, olyan helyet választottak, ahol valami szépség, valami titok várt rájuk.
Aradon koszorút helyeztek el a szabadság-szobor talpazatánál és fejet hajtottak a vértanúk domborművei előtt, miközben a férfi felidézte emlékeit ’89 adventjének utolsó, reménycsíráztató napjairól, amikor itt látta meg élőben, hogy milyen is egy forradalom.
A férfi azt tervezte, hogy Déván a siklóval mennek fel a várba, azonban a nő megrázta a fejét:
– Abban ugyan biztos lehetsz, hogy erre fel nem ülök!
A férfi látta, hogy hiába próbálkozna a különböző biztonsági statisztikákkal, nem tudná meggyőzni, ezért csak legyintett egyet:
– Valld be, hogy csak attól félsz, hogy a vár felújításához a befalazásoddal járulnék hozzá…
– Jobb nem kockáztatni! – nevetett fel a nő. – Különben is, az idő kevés, s jobb lenne inkább Nagyszebenben alaposabban körülnézni.
A városon látszódott, hogy anno, 2007-ben Európa Kulturális fővárosa volt: a pezsgő külváros egy élhető és csendes belvárost ölelt körbe, az pedig egy gyönyörűen helyreállított főteret és a belőle nyíló kis utcácskákat. Itt megelevenedett a történelem, a város cipszer múltja, az egykor mindent meghatározó szász univerzitás, az „universitas saxonum” világa. A múlt, amit már végleg eltörölt a modernitás, hiszen a német lakosság száma már csak egy százalékra zsugorodott, emléküket csak a kétnyelvű táblák őrizték. A férfi elgondolkozott, hogy vajon nem hazugság-e a múlt, hiszen az már nem létezik máshol, csak a tudatunkban, esetleg régi iratokban, amik vagy igazak, vagy nem. Ami nem hazugság, az a valóság, de az is múlttá válik, mire eljut a tudatunkig.
Mégis, az evangélikus templom gótikus falai előtt állva ez a múlt tűnt igaznak és a múlékony jelen hamisnak. A nő azonban kizökkentette filozofikus mélázgatásából:
– Úgy érzem, hogy a mai templomadagomat már megkaptam tőled, most már nézzünk meg valami mást is!
– Mire gondoltál?
– Mondjuk a Hazugok hídjára – vont vállat a nő.
– Miért pont arra?
– Miért ne? Én nem lehetek kíváncsi? Vagy félsz, hogy lebuksz valami hazugsággal?
Ilyen szíves invitálásnak nem tudott a férfi ellenállni:
– Ki tudja? Sok mindent mondanak.
– Például azt, hogy aki ezen a hídon nem mond igazat, elájul, a szerkezet meg nyikorogni kezd.
– Mások szerint meg azért a hazugok hídja, mert a monarchia katonái itt esküdtek örök szerelmet a kedveseiknek. Márpedig, ha mindkét szóbeszéd igaz, megmagyarázza, hogy a híd átadása óta miért veszítette el az Osztrák-Magyar Monarchia majd az összes háborúját… Elaléló bakákkal nem lehet csatát nyerni.
– Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy honnan tudják… – morfondírozott a nő -. Ott voltak? Itt éltek? – mutatott a hídra a nő.
– Igazad van. És még mennyi mindent mondanak! Például azt, hogy a piaci kofák itt árusítottak és dicsértek agyon a portékáikat. Ehhez képest a tények, hogy 1859-ben építették és hogy ez volt Európa e szegletének első öntöttvas függőhídja, szinte érdektelennek tűnnek.
– Akkor döntsük el, hogy melyik változatot fogadjuk el! Azt, amely szerint itt megszégyenültek a hazugok, vagy éppen ellenkezőleg, hogy itt hazudni szokás – állt meg a nő egy méterre a hídtól.
– Tegyünk egy próbát! – mosolyodott el a férfi. – A hídon azt mondom, hogy „szeretlek” és figyeljük meg, hogy mi történik! Ha elájulok, vagy nyikorogni kezd a híd, akkor tudjuk, hogy az első változat igaz.
– Kivéve, ha igazat mondasz…
– Ezt a kockázatot vállalnunk kell, tisztán tudományos célból.
– Biztos, hogy érdemes? A hazugság fájdalmas lehet, de az igazság meg életveszélyes – állította meg a nő.
– Jobb a bizonytalanság? Hogy úgy megyünk el Szebenből, hogy nem tudjuk meg a híd titkát?
– Képzeld el, milyen unalmas lenne a világunk, milyen tényszerű, ha minden állításról tudnánk, hogy igaz-e vagy hamis. Nem jobb a bizonytalanság, amikor mi tudjuk eldönteni, hogy mit akarunk elfogadni és mit nem?
A férfi a híd felé lépett, de megállt és visszanézett a nőre: – Gondolj a szerelmespárokra, akik azért jönnek el ide, hogy megtudják mi az igazság?
– Miről?
– Például, hogy valóban szeretik-e egymást? Hogy összeköthetik-e az életüket?
– Azzal, hogy kimondják, hogy ami közöttük van, az barátság, szerelem, vagy valami más?
– Igen.
– Semmit sem számít, amit mondanak az emberek, csak az, amit érezni akarnak. Gondolj magadra! Ahogy a legtöbb ember, téged sem a tények érdekelnek, csak az, hogy mi az, ami alátámasztja, amit hinni szeretnél.
– Az illúziók rabjai lennénk?
– Mint minden ember – simogatta meg a nő a férfi arcát. – De túl sok felesleges dolgot veszel, mint például levegőt és túl sok felesleges dolgon rágódsz, mint például az érzések kategóriái. Az igazságot, ahogy a többi ember is, tudod, mert érzed; és amit érzel, az az igaz. Nem pedig egy ipartörténeti remekmű fogja eldönteni.
És a férfi és a nő szó nélkül sétált végig a hídon, s amikor leléptek róla, az öreg vasszerkezet megnyugodva felsóhajtott.
Végre valaki megértette a titkát …
Rozványi Dávid
Közgazdászként végzett Győrben a Széchényi István Főiskolán 1995-ben, szakmai művei 1996-tól, szépirodalmi művei 2009-től jelennek meg. Leghíresebb műve a 2010-ben publikált Boldogságbolt c. novella. Szakmai munkásságának legfontosabb eleme a Szakmák éjszakája.
Forrás és folytatás: Wikipédia
