„»Rajta, magyar! Éljen a haza!« – hangzott végig a lángoktól veresre festett sötétségben, e kiáltással az egész tömeg szuronnyal rohan előre, s megfoghatatlan sebességgel mássza meg a sáncokat, töri be a főkaput, kaszabolja le az ágyúi mellett az ellenséges tüzéreket. (…)
Felső-Erdély visszafoglalását követően 1849. január 21-én Józef Bem vezérőrnagy kísérletet tett az erdélyi császári-királyi csapatok főhadiszállása és utánpótlási bázisa, Nagyszeben elfoglalására. Akkor nem járt sikerrel.
Piskinél február 9-én megverte a selmecbányai születésű báró Puchner Antal császári-királyi altábornagy főseregét, aki visszahúzódott Nagyszebenbe.
Bem azonban Medgyesről serege zömével észak felé fordult, ugyanis Karl Urban alezredes ismét betört a Borgói-szorosnál. Február 27-én Besztercénél megállította Urban különítményét és Bukovinába szorította vissza. Puchner főseregével ekkor hagyta el Nagyszebent és Medgyes felé indult, hogy Bem ottmaradt erőit megverje. Március 2-án a Küküllő völgyében, Kiskapusnál Czecz János táborkari ezredes összecsapott a császáriakkal. Bem délután érkezett meg, és Asszonyfalváig nyomták vissza Puchner elővédjét. Másnap a császáriak erőfölénybe kerültek, s támadásukat felújították. A magyar centrum kitartott, de a jobbszárnyat átkarolták, mire az meghátrált, ezért Bem a zömtől vont el erőket, hogy a visszavonulókat fedezze. Medgyesnél a császáriak győztek, a magyarok vesztesége legalább akkora volt, mint Piskinél – vagyis kb. 700 fő.
Bem Segesvárra hátrált. Puchner bevonult Medgyesre, ahol táborkara új tervvel állt elő: ne a Medgyes–Segesvár úton, hanem délről kerítsék be a magyar csapatokat. Mindent eshetőséggel számoltak, ám kalkulációjukból csak a legfontosabb tényező, a „rebellis kalandor” maradt ki. Bem hamar rájött, mire készülnek ellene. Segesvárról rögvest útnak indult azzal, hogy „Most pedig megyünk Nagyszebenbe!” Március 9-én meglepte az alig őrzött Medgyest, ahonnan 53 óra alatt 85 kilométert tett meg, s március 11-én a délutáni órákban érkezett Nagyszeben alá a szakadatlan meneteléstől holtfáradt kilencezer honvédjével. A hadiszerencse ezúttal őt pártolta.
A várost jelentős erő védte, mintegy hatezer katona – 2350 császári és 3000 cári – nyolc ágyúval és a helyi szász nemzetőrség két zászlóalja (kb. 650 fő). Bemnek gyorsan kellett cselekednie, mielőtt a Segesvárra bevonuló Puchner felismeri szándékát. Nagycsűr felől azonnali támadást rendelt el, vele szemben Grigorij Jakovlevics Szkarjatyin orosz ezredes és Alois Pfersmann von Eichthal császári altábornagy serege állt harcrendbe, akik abban a hiszemben voltak, hogy a medgyesi győzelem után könnyű lesz a honvédeket megverni. A honvéd tüzérség hatalmas tüzet zúdított az ellenséges gyalogságra, de nem tudta megingatni. Ekkor Szkarjatyin a magyar jobbszárny átkarolására küldte a kozákokat, de rohamuk a kartácszáporban összeomlott. Bem a centrumot és jobbszárnyát utasította az előrenyomulásra, ám az ellenség gyorsabban hátrált, behúzódott a felsőváros falai közé, mielőtt elvághatták volna a várostól. Leszállt az este. Nagyszebentől délre erős lövöldözést lehetett hallani, akkor érkezett oda a város megkerülésére küldött gróf bethleni Bethlen Gergely alezredes dandára. Bem tüzéreinek parancsba adta a városfal lövetését, és 24 lövege működésének eredményeként az épületek egy része kigyulladt. Ezt látva rohamra küldte gyalogságát, és honvédei a harmadik nekifutásra betörtek Nagyszebenbe, élükön a Piskinél tanúsított vitézségéért vörössipkával kitüntetett kolozsvári 11. honvédzászlóaljjal.
Mindent elsöprő rohamukról Szigeti Miklós százados, a kolozsvári vörössipkások század-, majd zászlóaljparancsnoka a következőket őrizte meg emlékezetében: „»Rajta, magyar! Éljen a haza!« – hangzott végig a lángoktól veresre festett sötétségben, e kiáltással az egész tömeg szuronnyal rohan előre, s megfoghatatlan sebességgel mássza meg a sáncokat, töri be a főkaput, kaszabolja le az ágyúi mellett az ellenséges tüzéreket. (…) s mindez mintegy varázsütésre történt, amint az előttünk megvilágosodott.” Véres utcai harcokat követően 22 órakor a honvédek elfoglalták Nagyszebent, és a szövetséges erőket a Vöröstoronyi-szoros felé kergették. A nagyszerű diadal révén Bem hadizsákmánya hatalmas volt, több ezer lőfegyver, nagy mennyiségű lőpor, 21–24 löveg – köztük azon ágyúk, amelyeket a császáriak vettek el Vízaknánál –, jelentős élelmiszer- és ruházati készletek.
Bem kitüntetése a magyar katonai érdemjel 1. osztályával. Illusztráció Vargyas Endre: A magyar szabadságharcz története 1848–1849-ben (Bp., 1879) c. kötetből
Fotó: Magyarságkutató intézet – Babucs Zoltán gyűjteménye
A kortárs Kővári László is beszámolt a nagyszebeni diadalról Erdély 1848–1849-ben című munkájában: „Hat órakor tehát már csak Bem állt a síkon, ki egyenest a város alá nyomult s ostromát megkezdette. Az ágyú mennydörgött, s közben a székelység [, vagyis a gyergyószentmiklósi 14. székely határőr gyalogezred II. és III. zászlóalja] rohamokat kísértett, de a muszkák visszaverték. A bécsi légió, a 72., úgynevezett torontáli zászlóalj szintén közreműködött, s 7 órakor már megmászták a sáncokat: mire a muszkák odahagyva a külvárost, a felső város falai közé húzódtak. Bevenni, e volt a feladat… E nélkül az alsóváros megtartására se volt kilátás; s Bem fájdalommal gondolt reá, hogy ha nem sikerül, az egész nap küzdelme elveszett. Hogy a rohamot könnyebbé tegye, néhány gránátot vettetett; de a meggyúlt házak világa a magyarok sorait a muszka golyóknak még jobban kitette, a győzelem még kétesebbé vált. Azonban e válságos percben Bethlen Gergely kerülő osztályával Szeben alá érkezett, s ki nem fáradt csapatokat vegyített a csatába. A lelkes 11. zászlóalj forradalmi dalok mellett a sáncokon s külvároson át a kapuknak rontott, a fellelkesült székelyek és Márjásiak [, azaz a Mihály orosz nagyherceg, azelőtt báró Máriássy András táborszernagy nevét viselő nagyváradi 37. sorgyalogezred III. zászlóalja] utánok, új meg új rohamot kísértettek. Már 200 muszka feküdt a harctéren. A parancsnok visszavonulót fúvatott. A nagy laktanya körül az elvonulás elrendezése megkezdetett.
Képzelni lehet a roppant zavart, mit e jelenet előidézett. A város, melyet a törökök soha be nem vettek, melynek ős falai most paliszádokkal voltak erősítve, mely 4000 muszkát fizetett, csakhogy megvédelmezze: fejét vesztve futkosott, fogatott és pakolt, gyalog és szekerén, a vonulást megkezdő muszkák után futásnak indult. A nemzetőrség a piacon megdöbbenve állt, s csak a császáriak tartották még a kapukat, még mind remélve, hogy b. Puchner hátba támadni fog. Az égő házak lángjától világított rémes jelenet közepette, 10 órakor egyszerre csak mennydörögni kezd a magyarok éljen kiáltozása. Már csak egyes golyók süvöltenek: a torlaszos utcákon a honvédek fegyvere villog. A muszkák erre Szebent elhagyák, ágyúik némán futnak. A város megnéptelenedik, itt-ott elkésett menekvő siet még, s annyi futó között egyedül Benigni József, a Siebenbürger Bote szerkesztőjét éri egy Kossuth-huszár golyója, mely nemzeti viszályt szító cikkeire a végzetes pontot feltevé.
Itt álltak a győzelmesek Szeben piacán. Az ellenküzdelem középpontja, a Generalkommando székhelye, a szászok fővárosa, a Román Komité tűzhelye a magyarok kezében volt.
Szerző: Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának ügyvivő szakértője. Részlet az eredeti cikkből, amely a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható el:
https://magyarnemzet.hu/mozaik/2021/03/most-pedig-megyunk-nagyszebenbe
