• Magyar
  • Román

Történetek a tengerentúlról

2017-11-18 17:41
Újszászi Ilona könyvbemutatója az Ars Hungarica fesztiválon

Személyes sorsok és a történelem kapcsolata, családok, amelyeket több ezer kilométer és a XX. század viharai egyaránt elválasztottak egymástól – Újszászi Ilona Hogyan lettek ők amerikás magyarok? című könyvének bemutatóján kiderült, hogy az USA-ba kivándoroltak és a határon túl, szórványban élő magyarok élethelyzete és problémái talán nem is állnak olyan messze egymástól. Az Ars Hungarica fesztivál ötödik napján, a   kötet bemutatóját követően Újszászi Ilonával, a szerzővel beszélgettünk.

ujszaszi_ilona2 Ujszaszi Ilona_konyv_web

Szeben.ro: Mikor és miért kezdtett el az Amerikában élő magyarokkal foglalkozni?

Újszászi Ilona: A „Hogyan lettek ők amerikai magyarok?” című riportkönyvem tulajdonképpen „szerelemgyerek”. A Szegedi Tudományegyetem kommunikációs munkatársaként 2013 őszén négy amerikai egyetemre, néhány ottani újság és egyetemi könyvkiadó szerkesztőségébe indultam, szimpla tapasztalatszerző útra. Ám a programom kidolgozását és megvalósítását segítő, a Szeged és az Ohio állambeli Toledo közötti testvérvárosi kapcsolatot életben tartó önkéntesek és civil szervezetek segítségével olyan „embermesékkel” ismerkedhettem meg, amelyeknek hatására újságíróként is működésbe léptem. Az egy hónap alatt összegyűjtött családtörténetekből a program végére összeállt bennem egy olyan kép, amivel kapcsolatban úgy éreztem, hogy ezeket a kapcsolatokat kötelességem rögzíteni. Az ottani interjúkat itthoni kutatásaim eredményeivel egészítettem ki. A könyvem 2016-ra készült el. A kötettel elsősorban az amerikai bevándorlási hullámok és a diaszpórában élő magyarok sorsának időszerű tanulságaira szeretném fölhívni a figyelmet.

Szeben.ro: A kötetedben négy különböző családtörténetet, és négy női sorsot mutat be. Melyik volt a legérdekesebb és miért?

Újszászi Ilona: A könyvem négy fejezetét úgy építettem fel, hogy két-két „embermese” mellé egy-egy riportot állítottam az „amerikai magyarok” közösségeiről. Az általam megismert „amerikai magyarok” közül Carol sorsa érintett meg leginkább. Részben azért, mert Carol férje családjának révén egészen Amerika francia gyarmatosításáig utazhatunk az időben, de talán azért is, mert Carol nagyapja abban az évben, 1907-ben érkezett az Újvilágba, amikor az Osztrák-Magyar Monarchiából nincstelen emberek rekordszámban szálltak fel az Ultoniához és a Carpathiához hasonló kivándorlóhajókra. És ebből az időszakból, vagy a világháborúkat és 1956-ot követő migrációs hullámokat követve, vagy éppen a diplomásokat érintő „agyelszívás” miatt szinte mindannyiunk családfájának van amerikai hajtása. Carol pedig mintát ad arra, hogy miként lehet és miért érdemes a családtörténet dokumentumait összegyűjteni. Megrendített, ahogy föltárta: német származású, egy újságcikkben „superman közlegénynek” nevezett édesapja a felesége és négy kisgyereke mellől azért jelentkezett a fasizmus elleni harc önkéntesének, és azért adta az életét az Európát felszabadító harcokban, mert hitt egy jobb világban… Arról is bizonyosságot kaptam, hogy ezek a nők – köztük Carol nagyanyja, anyja és lányai – az elmúlt több mint száztíz évben oszlopai maradtak a családnak, igyekeztek megőrizni magyarságukat a beolvadást ösztöntő amerikai néptengeren belüli „etnikai városrészben”, a toledói Birminghamben is.

ArsHU2017_5 nap_Ujszaszi_5_b

Szeben.ro: Milyen most a magyar közösség helyzete Toledóban? Mik a személyes tapasztalatai?

Újszászi Ilona: Az Amerikába került magyarok csoportjai a bevándorlási hullámok és politikai hovatartozás szerint is elkülönülnek. Ezeknek a közösségen belüli repedéseknek a betapasztásáért nagyon sokat tesznek az egyházak. Jártam a birminghami református templom altemplomában működő hímzőkörben és a tésztakészítő asszonyok közösségében; részt vettem a Magyar Ház néhány programján; voltam a birminghami könyvtárban és a városszéli Magyar Kertben. Egy másik közelítési mód az amerikai Sister Cities mozgalom – ez az önkéntesek szervezeteinek az a hálója, amely a rendszerváltozás után érte el Magyarországot. Az Ohio állambeli Toledo és Szeged testvérvárosi kapcsolatának például több mint negyedszázados múltja, illetve Lucas és Csongrád megye együttműködésének két évtizede, a sok száz program és a több ezer ember kapcsolata és barátsága igazolja számomra: ez a nonprofit diplomáciai hálózat segíti magyarságuk megőrzésében az erre fogékony amerikaiakat. A toledói magyarokkal beszélgetve tudtam meg, hogy a múlt század hetvenes éveitől használatos ugyan az etnikai hovatartozásra is utaló „amerikai magyar” kifejezés, azonban az amerikai olvasztótégely szakadatlanul működik. Így aztán a bevándorlás utáni harmadik-negyedik generáció tagjai már nemigen beszélnek magyarul, országunkkal kapcsolatos ismereteik hiányosak, nemzettudatuk gyenge.

Szeben.ro: A magyar állam támogatja valamilyen módon a kivándorolt magyarokat?

Újszászi Ilona: Igen, a tengeren túli magyarokat a hagyományápolásban olyan magyar kormányzati törekvések erősítik, mint mondjuk a Kőrösi Csoma Sándor Program. A Magyar Házak hálózatára, a magyar kertmozgalomra, az egyetemi kapcsolatokra, a nyári nyelvtáborokra azonban jobban lehetne építeni, mert az amerikai magyarok rendezvényeit – tapasztalatom szerint is – jobbára középkorúak és idősebbek látogatják. A családfakutatás és az ismeretterjesztés XXI. századi módszereit alkalmazva, valamiféle gazdasági hasznot is fölmutatva lehetne megnyerni a már csak angolul beszélő magyar származású amerikai fiatalokat a nemzeti összetartozás ügyének.

ArsHU2017_5 nap_Ujszaszi_2_b

Szeben.ro: Miért tartotta fontosnak, hogy az interjúkat kötetbe szervezze? Mit gondol, mit tudnak mondani ezek a történetek ma Magyarországon, vagy akár Szegeden?

Újszászi Ilona: A kötetemmel és a magyarság különböző köreit megcélzó könyvbemutatóimon be szeretném azt láttatni, hogy mit jelent a szülőföldről önként vagy kényszerből eltávozottak, a diaszpórában élők helyzete. Mert az ígéret földjének remélt Amerikában például a szegényparasztból munkássá váló férfiakat olyan emberpróbáló nehézségek várták, amelyekről például az egyik amerikás népdal azt mondja: „Itt van Amerika vagy tán nyomorika? / Az ember rágondol: sose térhet haza! / Vándor itt az ember, nem biztatja senki; / Balsors, csapás éri, nem szánja meg senki…” Az Európát érintő illegális migráció körüli vitában a tisztánlátást segítheti az amerikai bevándorlási hullámok közötti különbségek, az odaérkezés és befogadás feltételrendszerének jobb megismerése. Ugyanakkor a könyvemmel azoknak az önkénteseknek is emléket kívántam állítani, akik a magyar hagyományok ápolásához, a magyar önazonosság és a magyar nemzet összetartozásának az erősítéséhez hozzájárulnak munkájukkal „ott-hon” és itthon is.

Szeben.ro: Ahogy a könyvbemutatón említette is, Erdélyben, Nagyszebenben is egészen más jelentéssel bírhatnak ezek a történetek. Vannak párhuzamok az erdélyi magyarság sorsa és az Amerikába (vagy bárhova máshova) „kitántorgó” magyarok helyzete között? Mi az, ami miatt fontos lehet, hogy ezek a közösségek megismerjék egymás történeteit?

Újszászi Ilona: Mások és rokonaim történetén keresztül ismerem a szülőföldjüket önként vagy kényszerből elhagyó, új lakóhelyükön más népek közé szétszóródva, diaszpórában élők sorsának szeleteit. Családom révén mindennapos élményem, mit jelent – történelmi okok miatt – az anyaországon kívül, ám mégiscsak tömbben élő kisebbségi magyarokhoz tartozni, vagy szórványhelyzetbe kerülni. Úgy vélem és könyvbemutatóimon tapasztalom: a kisebbségi lét, sorsunk tudatos megélésében és nemzeti önazonosságunk erősítésében segíthetnek itt és ott is az „ott-honi” és az „itt-honi” vallomások és embermesék. 

 ArsHU2017_5 nap_Ujszaszi_1_b

Újszászi Ilona a Szegedi Tudományegyetem sajtószóvivője, Juhász Gyula-díjas, Aranygyűrűs újságíró, korábban a Délmagyarország című napilap főmunkatársa volt.

  Az interjút a Szeben.ro honlapnak Horváth Dóra készítette.

 

További cikkek a kategóriában

Hírlevél feliratkozás

 
 
 
Oldal teteje